Hírek

A legnagyobb eredmény a tapasztalat

ch magazin paPróbaruhára felhúzott zubbonyban jelenik meg a többórás gyakorlás után Földi Lea a Magyar Táncművészeti Főiskola második emeletén – a munka iránti alázatából kizökkenteni nem lehet, így is sajnálkozik a csúszás miatt. 18 éves korát meghazudtoló módon szorgalomról, kitartásról beszél a számos külföldi úton és oroszországi tanulmányúton részt vett táncos. „Ha az ember komolyan hisz a döntéseiben, muszáj, hogy mindent megtegyen” – vallja.

A balettművészet tölti ki az életét, egész világa e köré épül – mondja Földi Lea. Célja, hogy önmagát a balettművészeten belül valósítsa meg, már kislányként a Fekete hattyú szerepének megformálásáról álmodott. Éppen most nyílik erre, még diákként lehetősége: a főiskola végzős hallgatója éteri boldogságban úszik a próbafolyamat során. Izgatottsággal tölti el, tartást ad neki a szerep, hiszen a balettirodalom egyik legnehezebb darabjáról van szó: minden karakter más és más megformálást kíván. „Nehéz és küzdelmes út, hogy a tőlem telhető maximumon tegyem a dolgom. Nyilvánvaló, hogy nap mint nap gyakorlunk, de nem lehet minden nap ugyanazon a szinten teljesíteni.”

Az iskolában ízelítőt kapott ugyan egy-két szerepből, de a sok gyakorlás és tanulás eredménye nyilvánvalóan a társulatokban fog kiteljesedni, amikor már élesben éli a táncosok életét. „Giselle és Júlia is hasonlóan nehéz, összetett szerep, de én minden szerepnek örülnék, és örülök is. Nyilvánvalóan sok munka kell ahhoz, hogy a több évszázados karakterekhez hozzáadhassam azt, ami az én tudásomból ered” – mesél már a feladatairól. A próbafolyamatok során a testi és lelki felkészülés erősíti egymást, először természetesen a koreográfiát próbálja magáévá tenni, de az érzelmek akkor tudnak kiteljesedni, ha a technika biztos alapokon áll. Hiába a felkészülés, tíz év diákként, volt már olyan, hogy katasztrofálisan érezte magát szereplés közben, és kétségbeesés kerülgette a színpadon. „A mesterem mégis megdicsért, amiért sokat fejlődtem az előző szereplésem óta” – mondta arra utalva, hogy kell a külső megerősítés.

„Megkaptam már, amire vágytam: azt, hogy itt lehessek, ebben a művészi körben, és hogy a közönség számára adhassak valamit a belső világomból” – jegyzi meg, bár azt tudja, hogy pályakezdőként most kezdődik az igazi élete. Kíváncsian és izgatottan várja a jövőt, annak részleteit pedig korát meghazudtoló módon tervezi.

Nem állította magát soha döntés elé, a kezdetektől egyértelmű volt a számára, hogy ezzel akar foglalkozni. A színházi világban forgó szülők nyomán egyáltalán nem volt idegen számára a színpad, gyermekként a világot jelentő deszkák mellett nőtt fel, és a balett alapjait is a miskolci művészektől tanulta el. Persze egy-egy nehezebb nap az ő eleve elrendeltségét is megingatja, elgondolkodik, hogy valóban a helyes utat választotta-e a saját boldogsága, kiteljesedése felé, de, mint mondja, „nincsen más választásom, kitartok, ki kell tartanom a döntésem mellett.”

Elszántsága a főiskola falain belül tíz éve töretlen, és ugyan gondolkodik azon, hogy a mostani utolsó év után majd mester fokozatot szerezzen, először mégis egy társulatba való beilleszkedésre szeretne koncentrálni. Tiszavirág életű pálya ez, éppen ezért pontos tervezést igényel. Ahogy nagyon fiatalon kell elkezdeni a gyakorlást a test fizikai képességei miatt, az is biztos, hogy tíz-tizenöt év alatt a pálya csúcsára kell eljutni. „Rövid az idő, és gyorsan telik.”

A színházban háromévesen kezdte megtanulni az alapokat, majd kilencévesen felvételt nyert a Magyar Táncművészeti Főiskola nulladik évfolyamába. Az akkori évfolyamtársai közül ő az egyedüli, aki a csoportban maradt a kezdő osztályból, majd a később csatlakozott évfolyamból is csupán egy lány maradt fenn a rostán, így mostanra ketten maradtak magyarok. Ausztrálok, japánok és szlovének között tanul, mint mondja, a Magyar Táncművészeti Főiskola nagyon színvonalas intézmény, ezért választják külföldiek is a hazai képzést. A többségük pár évre jön ide, éppen ezért nem mindenki kerül be a vizsgakoncertre készülő végzős évfolyamba.

Lea is szeret utazni, a nemzetközi versenyek mellett külföldi tanulmányok folytatására is nyílt már lehetősége: a Campus Hungary Programmal a szentpétervári Vaganova Intézetben, a klasszikus balett bölcsőjében képezhette magát. A magyar főiskolán is e módszer szerint oktatnak, és mesterei közül is nagyon sokan mentek már ki oda egy-kétévnyi továbbképzésre. „Legfőképp Aradi Mária mesternő szorgalmazta, hogy kimenjek, de az iskolának is sokat köszönhetek, hogy elengedtek az itteni óráimról.” Mint mondja, anyagilag igen megterhelő lett volna számára, ha saját magának kellett volna finanszíroznia az útját, a lehetőséget azonban nem hagyhatta ki.

„Mindenki életében csoda, ha eljut Oroszországba, és a nagy múltú orosz balett közegében létezhet, ha csak egy rövid időre is. Szabad estéimet a Mariinsky Színházban töltöttem előadásokat nézve, és próbáltam magamba szívni a kultúrát”. A tradíciók ellenére azonban nem tudná elképzelni magát az ottani társulatban: egyrészt hihetetlenül nehéz oda bekerülni, sokkal kötöttebb a hierarchia. „A kicsit szabadabb, modernebb társulatokban tudnám magamat elképzelni. De nagyon sokat tanultam Oroszországban: olyan mozdulatokkal találkoztam ott, amelyekkel életem során máshol még soha, amelyeket a nyugati balett élet már nem használ.”

Nemrég Svédországban mutatkozhatott be egy nemzetközi ifjúsági táncfesztiválon partnerével, Balázsi Gergő. Szeret kiszakadni a szürke hétköznapokból, mert ha nem is az átlagos fiatalok életét éli, azért mindennek van egyfajta monotonitása. Számos más nemzetközi versenyen vett már részt, legnagyobb eredményének azonban a tapasztalatot tartja. A művészeti versenyek számára egyébként is ellentmondásosak: „pont azért dolgozom, hogy a néző ne csak a három piruettet lássa, hanem, hogy megfogjam a közönséget – azt viszont nem tudom, hogyan lehet pontozni, milyen szintű katarzis érte a nézőket.” Az egészséges rivalizálás, a konkurencia felismerése miatt azonban mindenképpen fontos, hogy a művész időnként megmérettesse magát.

Próbatáncok adnak lehetőséget a társulatokkal való találkozásra, de a tanév végét lezáró képesítő vizsgára is meghívnak direktorokat. Leginkább egy nagy társulatban szeretne elhelyezkedni, a lehetőségeket tudatosan keresi. Éppen ezért volt már próbatáncolni Németországban, bár most leginkább az Operába szeretne bejutni. „Ha eredményeket akarok elérni, át kell lépnem a határaimat. Közben pedig folyamatosan kétségek gyötörnek, amelyek a krónikus elégedetlenségemből fakadnak. Nyilván ez pozitív, hiszen a teljes megelégedettség nem a fejlődés barátja, bár túlzásba sem szabad vinni. Az egészséges önbizalom megszerzése komoly feladat számomra a Fekete hattyú próbái során: sok szellemi, fizikai munkát igényel, hogy egy-egy szerep ne eméssze fel a táncost.”

Rengetegen jó táncos van, a szabad hely viszont egyre kevesebb, miközben az iskolákból egyre jobbak és jobbak kerülnek ki – meséli, miért is fontos, hogy mindig a maximumot nyújtsa. „Az orosz növendékek fejében meg sem fordul, hogy a mindennapi gyakorlatokban ne százszázalékosan teljesítsenek, mert a tanítási mód, a kinti mesterek megkövetelik ezt. Elég keményen fogják azonban a növendékeket itt is, ami pozitívum, kint azonban még elvakultabban dolgoznak.”

Miközben átmegyünk a fotózásra, arról mesél, különösen oda kell figyelni étrendjére. Csodálatos az alakja, vonásai, mozdulatai, jókedve azonban nem a napi sínylődésről, a próbák után még a teremben töltött hosszú órákról, hanem a harmóniáról árulkodik. Igaz, a képeket böngészve sokszor elégedetlenül pillant fel, majd visszaáll a tükörhöz, és egy újabb mozdulattal, tartással próbálkozik. Bár újra és újra, hogy növendékként ő véleményt alig mondhat még erről a világról, hozzáteszi, a magyar közönség lehetne kicsit befogadóbb.

„Az ambíciókban kellene jobban hinni, igaz, a más szakmát választóknak több idejük van beérni, eldönteni, hogy mit szeretnének kezdeni az életükkel – számol be kortársairól. Egyedül az vezet eredményes munkára, ha tényleg szorgalmasan, vért izzadva teszünk meg mindent annak érdekében, hogy visszagondolva ne legyen bennünk hiányérzet. Ha az ember komolyan hisz a döntéseiben, muszáj, hogy mindent megtegyen a cél érdekében.”